Szeretek a halálra gondolni.
Aki ismer már egy ideje, tudja hogy a hétköznapokban ritkán vagyok morbid. Az árnyékom akkor kerül főszerepbe, ha túlzottan megzuhanok, alkotni kezdek, netán másnaposan filozofálgatok (ilyenkor gyengébb a védelmem a sötét gondolatok ellen).
Így volt ez nagyjából két évvel ezelőtt is, amikor mh cimborámmal egy rögtönzött kis kamarakiállítást hoztunk össze Cegléden. A rajzaink falra aggatása és a megnyitó után riportfilmet készítettünk saját magunkkal. A beszélgetés során spontán szóba került a halál, amin mindketten megrekedtünk, és ettől a ponttól a teljes riport csak erről a témáról szólt.
Én hoztam a szokásos "mind meghalunk, de ez tök oké" dumámat, mh pedig a másik oldalt képviselte: aki nem is akar a halálra gondolni. Ez a beszélgetés ezután még sokáig velem maradt. Olyannyira, hogy formálgatni kezdtem a fejemben egy elképzelt beszélgetést két karakter között. Nem tudtam mire fut majd ki a dialógus, csak egy hangulat volt konkrétan előttem: egy teljesen civil, laza vájb két haver közt, akik gyökeresen ellentétes állásponton vannak egy fajsúlyos témában, de ettől még teljesen jó cimbik.
Rajzolni kezdtem, hogy kiderítsem ki ez a két karakter. A firkákból egy kutyus és egy cicus köszönt vissza. Így hát...